Névjegy: Kovács Endre - Mint az angyalok?

Endrével Szentendrén találkoztam. A hűvösben beszélgettünk,
sütit ettünk, Endre kislánya körülöttünk játszott. Kellemes délután volt, s
ismét érdekes történettel gazdagodtunk. 



Mike: Hogyan ismerkedtél meg a repüléssel és mi
motivált abban, hogy Te is belevágj?

Endre: Gyakran álmodtam, hogy a karjaimat kitárva
repülök. Nagyon szerettem volna ébren is hasonlót átélni, de persze nem volt
lehetséges. Később mondta valaki, hogy nekem a sárkányrepülés kell, mert az
olyan, mintha a kezemmel repülnék. Gyermekkoromban láttam egy filmet, amiben egy
hegyről siklottak le sárkánnyal, de még nagyon kezdetleges volt az egész, szó
sem volt termikelésről és hasonlókról. Végül véletlenül találkoztam olyanokkal,
akik jártak a Hármashatár-hegyre kirándulni, és ők mondták, hogy ott szokott
lenni a tanfolyam. Elmentem és egyből be is iratkoztam.

Mike: Ez mikor volt?

Endre: 98 telén. Kánnár
Laci állt ott, mint egy manó, csuklyában, két srác meg ment oda-vissza a
Kilencfánál. Néha leszálltak, néha meg becsapódtak. Elmentem az elméleti
tanfolyamra, de ott a biztonság kedvévért még egyszer megkérdeztem az oktatótól,
hogy a madarak azok ugye felemelkednek és onnan siklanak. De sárkányrepülővel
lehet-e ilyet csinálni? -Igen, lehet. -Na akkor mondom jó helyen vagyok,
maradok.

Mike: Hamar rákaptál a
repülés ízére?    

Endre: Hamarabb siklottak a
többiek, mint én, azután viszont nagyon belejöttem. Volt egy nagyon jó élményem
az Eged hegyen a tanulótáborban. Műszer nem volt nálam, mert hát ugye még csak
lesiklásokat csináltunk. Elmentem a leszálló fölé, és éreztem, hogy valami emel
meg dobál. Na mondom úgyis itt kell leszállni, addig körözök míg nem jön a föld.
És nem jött, hanem távolodott! Körülbelül a hegy nívóig fölemelkedtem, onnantól
meg elrontottam, mert hát ez is véletlen volt, és leszálltam. 98 júliusában
történt ez az eset. Az év végén, sikerült Óbudán először 44 percet, majd 1 órát
lejtőzni. Következő évben, március végén Szűk Csaba felvitt a Kő-hegyre, ami
nekem azért fontos hegy, mert az van a legközelebb, úgy nőttem fel, hogy mindig
láttam. Akkor még eléggé kezdő voltam, Csaba szabályosan „kitekertetett” úgy,
hogy kiabált föl a levegőbe, hogy mikor merre forduljak. Egy idő után kezdtem el
igazán érezni, hogy merre érdemes spirálozni, és hol tart a lejtő. Egyszer csak
jött egy nagyon erős termik, amivel fölemelkedtem egészen addig amit korábban
mondott, hogy ha tudok 400 métert emelkedhetek. Kb. addig fel is mentem, alig
bírtam kijönni belőle. Ez volt az első komolyabb kiemelkedésem. El kellett volna
menni távra, de nem volt semmi megbeszélve, így nem mentem. Nem nagyon bántam,
mert tudtam, hogy akkor majd holnap, vagy valamikor. Látszott, hogy ez nem olyan
nehéz dolog, csak körbe-körbe kell menni. Öt nap múlva megint Óbuda volt. El is
indultam, aztán szépen lerohadtam ott, ahol az M1, az M0 és még egy út
találkozik. Elég nagy csomópont. Ott szálltam le mellette, egy darabig vittem a
sárkányt, meg hívogattam a többieket. Mondták, hogy valaki majd jön, várjak.
Tudtam, hogy engem még nem annyira ismernek, meg nem tudtam, hogy ki fog jönni,
ezért felültem az M0-ás felüljáróra és lógattam lefelé a lábamat. Abban az
időben nekem kétoldalt durván elálló hajam volt, középen meg lapos. Elég
érdekesen néztem ki. Ahogy ücsörgök, látom ám, hogy a másik úton jön egy
mentőautó, majd körbejön és mögöttem megáll. Kiszállt két fehérköpenyes ember,
és elkezdték kérdezgetni, hogy mit csinálok én itt. Hát mondom várom, hogy
jöjjenek értem. Erre mondják, hogy itt vagyunk, megjöttünk.

-De egyáltalán hogy
került ide?

-Itt szálltam le. -Tényleg? Mint az angyalok, itt leszállt?

-Dehogyis, mondom, sárkányrepülővel jöttem és itt leszálltam az út mellett.

-Há,
sárkányrepülővel? Nincs is itt olyan. -Persze, mondom, nem itt van. Kicsit odébb
szálltam le, összecsuktam és anélkül jöttem ide. Akkor már éreztem, hogy ezek
elvisznek ha nem találok ki valamit. Az egyik elment megnézni a sárkányrepülőt,
a másik meg vigyázott rám. Olyan nem fordulhatott elő, hogy elmenekülök vagy
ilyesmi. Akkor rám mosolygott a szerencse; akik normál időben indultak el, a
profik épp ott repültek el fölöttünk. Mutattam, hogy azok is ott olyanok mint
én, csak nem szálltak le hanem repülnek tovább. Aki ott maradt velem, az úgy
megértette, közben visszajött a másik, hogy tényleg látott valamit, de az nem
sárkányrepülő, csak egy hosszúkás csomag. Persze mondtam neki, hogy az már össze
van csukva. Megbeszélték a dolgot, aztán mondták, hogy bocsánat, csak valaki
betelefonált, hogy egy őrült mászkál az autópályán. Aztán elmentek. Megúsztam,
mert ha elvittek volna, kényszerzubbonyt kapok meg injekciót és még ha
tisztázódik is, papíron nyoma marad, hogy hol jártam. Sok sportot meg sok
mindent kipróbáltam már korábban, de ilyen sztori nem esett meg velem addig, de
azóta sem.

Mike: Jó, hogy nem vittek
el, így tudtál még nagyobbakat repülni…

Endre: Elkezdtem távokra
menni. A célkitűzésem egyértelműen az volt, hogy minél nagyobbakat repülni. 100
km volt a cél. Ez pár táv után sikerült is. Volt egy Óbuda és elsőre elmentem 85
km-re. Na mondom ez is elég, nem baj ha nincs meg a száz. Nem is volt még
távgyakorlatom, nem tudtam, hogy később le lehet e szállni vagy nem. Aztán
hallottam, hogy aznap az Imre (Balkó) lerepült Siófokra és ott szállt le. Másnap
aztán megint Óbuda volt, és elmentem Siófokra. Tudtam, hogy ha a Siót átrepülöm
akkor már megvan a 100 km. Sikerült és nagyon örültem.

Mike: Versenyzés?

Endre: A versenyzés úgy
kezdődött, hogy ha már ekkorákat repülök, akkor részt kéne venni az MKK-ban,
hiszen csak dokumentálni kell a távokat. Utána rájöttem, hogy az MKK-ban is csak
egyedül repülgetek, ritka az, hogy sikerül valakivel együtt menni távra. Így
könnyen meg lehet állni egy szinten. Ahhoz, hogy az ember fejlődjön, el kell
menni versenyekre. Tulajdonképpen azért kezdtem el versenyekre járni, hogy utána
egyedül még jobban tudjak repülni. Közben pedig rájöttem, hogy versenyezni
egészen más dolog, mint egyedül repülni, és nagyon jó. Ausztráliában voltam
három versenyen. Ez például nagyon fontos tapasztalat volt, mert gyorsan
repülni, igazán csak ott lehet megtanulni, ahol nagyon aktív az idő. Ott kb.
másfélszer erősebb az időjárás mindig, mint itthon amikor jó. Itt emelkedünk
általában két méterrel, ott meg néggyel. Azt kell leginkább megtanulni, hogy
mikor, hol, milyen időjárásban, mit lehet bevállalni és mit nem. Nagyon kell
tudni, hogy az időjárás mit enged. Mert akkor tud az ember a leggyorsabban
repülni, ha mindig a legmagasabb rizikófaktorral repül, amivel lehet.

Mike: Eredményes volt a
taktika, látom tele van a vitrin kupákkal.

Endre: Az első kupáimat
MKK-kon kaptam. Háromszor is sikerült megnyerni, csak harmadszor nem adtak
kupát, mert túl kevés volt a jelentkező. Büszke vagyok a 149 km-es hurokrekordra
is, ami Balikával repültünk ketten. Kb.120 km-ről lett majdnem 150-re
megjavítva, és még ennél is lehet jobbat repülni, csak nehéz mert közel lakunk a
TMA-hoz, nem lehet emelkedni, kevés az ideális starthely, nehéz szabályosan
rekordot repülni. A 2002-es nemzetin harmadik voltam, mert itthon volt Bertók
Attila. 2004-ben és 2005-ben is második helyezést értem el. Hát ahogy az ember
egyre többet repül, úgy fejlődik, aztán egy kicsit mindig jobban megy a dolog.
Persze ez attól is függ, hogy éppen mikor sikerül egy jobb gépet megvenni, vagy
melyik évben mennyit sikerül repülni, vagy hogy mennyi időt és figyelmet lehet
egyáltalán a repülésnek szentelni adott esztendőben.

Mike: Kevesebbet repülsz
egyébként az utóbbi időben, mint régebben?

Endre: Kilométerben egyre
többet, órában és startszámban meg egyre kevesebbet. Most már annyira jók a
gépek, hogy ha nem fúj nagyon erős szél, akkor vissza lehet repülni oda, ahonnan
elstartolt az ember. Tavaly nyáron egy hónapban csak négyszer mentem el repülni,
de mind a négy, 100 km feletti, zártpályás táv volt. 100-130 km között. Ma már
ezeket simán meg lehet repülni.

Mike: Rázós szituáció?

Endre: Még tanuló koromban,
Újlakiról startoltam. Nem volt kérdés, hogy fent lehet maradni, fújt a szél
rendesen. Én valahogy úgy kezdtem a repülést, mintha semmi szél nem lenne, és
nagyon ki kéne centizni. Start után elfordultam jobbra, és utána éles fordulóval
vissza balra, hogy majd lejtőzöm. Nem vettem figyelembe, hogy mennyire fúj a
szél, és azt vettem észre, hogy a starthely felé megyek és a repülőt nem bírom
kivenni a fordulóból a hátszélben. A sárkány elég nagy volt, egy 16 m2-es
Magic, ami egyébként is elég nehezen reagált. Kimentem teljesen az egyik
oldalra, hogy forduljak már egy kicsit. Egyik kezemmel már a trapézszárat fogtam
és ott pumpálgattam. Végül sikerült annyit módosítani, hogy ne a starthely
legyen a becsapódási pont, hanem a mellette levő fa. Az utolsó pillanatban
valahogy elmentem mellette, beleestem a hegy mögötti turbulenciába. Örültem,
hogy megúsztam, de tudtam, hogy nem kellene sokáig itt kóvályogni a turbóban.
Megkerültem a hegyet, kijöttem az alján, és annyira jól fújt a lejtőszél, hogy
sikerült fellejtőzni. Nagy mákom volt. Becsapódni a starthelybe nem lett volna
kellemes. Ebből az a tanulság, hogy ha egyértelmű, hogy fent lehet maradni
nagyon könnyen, akkor nem szabad kicentizni a dolgokat. Fölösleges
szembefordulni a heggyel, mert távolabb is tartani fog.

Mike: Távlati terveid?

Endre: Minnél többet repülni. És
elmenni jó versenyekre. Olyan versenyekre, ahol jó az időjárás és nagyon jó
pilóták vannak. A jó pilótáktól mindig lehet tanulni. Itthon is szeretnék többet
repülni.

Mike: Oktatás?

Endre: A kezdő távrepülők
továbbképzését tervezem, de ehhez még fejlődni szeretnék.