Búcsú a Kistigristől...

Kiszállunk az Enairgy kisbuszából az olasz kisváros, vagy
inkább falu, Borso del Grappa panziója előtt. Hajnalodik, az éjszaka reggelig tartó részében én vettem át a vezetést, és most kivörösödött szemmel bámulom az óriási hegyvonulatot, ahol reményeim szerint együtt repülhetek majd ezzel a kis ügyes csapattal.

Itt van közöttünk a tehetségek kavalkádja, a később majd általam „Jókezűnek” elnevezett Fellner Ati, a jövőre fenegyereknek titulált, későbbre azonban a legszínvonalasabb oktatói dolgozatot produkáló, majd világszámmá növő
Kézi Gabi, és itt van a most még csak középhaladó Bence, akit pár év múlva Kistigrisnek ismer meg a siklóernyős internetező világ.Én Bencét figyelem,
amerre Ő repül az számomra minta, pedig ernyője nem egy világszenzáció, csak egy leharcolt használt kifakult kék Area, de azzal mindent megcsinál.

Pár nap múlva együtt focizunk Schio falucska határában,
ahová az esővel áztatott környékről elmenekültünk, hogy egy hosszú lesiklás után
röhögésbe fulladjon a nap.Itt repültem az első hosszabb időtartamú, több mint 5
órás feladatot, amelynek első lépcsőjében is Bence volt a társam, már akkor is
Kistigrisként harcolt az elmerülés ellen, példát adva nekem, hogy hogyan
maradhatok fenn.  

Pár évre rá oktatóvá cseperedve, mindennaposak voltak a
találkozásaink, láttam, ahogyan kezdőit szeretettel veszi körül, esténként
együtt autóztunk hazafelé, hol az egyik, hol a másik növendékével egy
darabon.Nem vettem észre, hogy belül vívódik, nem láttam, amikor kiborul, én
csak a felszínt vettem észre, amelyben Bence ügyes pilóta, jó versenyző, és
felkészült oktató. Szinte minden továbbképzési napunkon ott volt, vigyorgott és
poénkodott, a hegyen kézfogás, köszönés, ami után sosem láttam, mert mindig
hamarabb eltekert, mint én. 

A Kistigris most elköszönt. Ugyanolyan hirtelen döntött,
mint Fellner Ati, amikor a Schioi hegytetőn előkapták ernyőjüket, és amíg mi még
csak reménykedtünk, hogy talán repülhetünk, Ők már a hegytető lankáit simogatták
kupolájuk széleivel. A Bassanoi emlékek között azonban mindig megtalálom kopott
kupolája alatt azzal a halálos precizitással elrepülni, ahogyan most is tette a
sorsra vicsorítva, számomra nagyon elfogadhatatlanul. 

Ezért kérem engedjétek meg nekem, hogy arról a bassanoi
repülésről szóló írásommal emlékezzek Rá, amelyben a legtöbb időt töltöttük el
közösen a szabadság kötelékeiben!

 

Bassanoi emlék


Vagy egy órája a levegőben vagyok, de lehet, hogy már nem sokáig. Átvágva ezen a
széles völgyön, megpróbáltam átugrani a Bassano északi részén emelkedő púpról a
Monte Grappa széles lejtőt adó lábára. Most itt girhelünk, felettem talán Bence,
alattam Bujti kapaszkodik, de egyikünk sincs magasabban annál, mint a
vízválasztó perem, ami alatt az első napon mindenki lerohadt, most hát
valószínűleg ez vár ránk is.


Siklóernyővel nem nehéz a lejtőn maradás, ha van valami kis szél. De korán van
még, nem sokkal 10 után startoltunk, és csak a napban bízhatunk, mert a
lejtőszél még nem indult be.


A zsebemben lapuló kis kabalamalacra gondolok, de megsimogatni most nem merem,
kezem úgy tapad az ernyő fékjeire, addig húzom őket, ameddig csak büntetlenül
tehetem. Előbb csak Zsuzsi szól rám rádión, hogy el ne induljak leszállni,
maradjak még fenn.


Dehogy is akarok leszállni! Nagy arccal elindultam sovány 200 méter nyert
magassággal átszelni a völgyet és elkapni a Grappa-lejtőt, de lehet, hogy kevés
lesz és így szépen lerohadok majd.


Most Balázs hangja szólal meg a rádióban.


- Gurigám, maradjatok fenn, ameddig bírtok!


Hogyne, én is ezt szeretném, válaszolnám a rádióba, ha el merném engedni a
fékeket. Csakhogy most minden méterért küzdünk, miközben egymásra figyelünk,
kinek jut nagyobb lift, amiben talán felkapaszkodhatunk. Csak 100 méter
hiányzik, de az nagyon!


A varió hol csipog, hol meg vészjóslóan hallgat. Képtelenség egy teljes kört
csipogva megtenni, ami azt jelentené, hogy megmenekültünk. Hoppá! De hiszen
Bence megmenekült! Láthatóan emelkedik, befelé húzódik a lejtőn, és láthatóan
távolodik tőlünk. Az én kupolám kicsike, a gyári érték felett terhelem, most
ennek nem örülök.


Maradj fenn Guriga! Mintha csak ezen múlna, hogy ne rohadjak le!


Pipipi, pipipi. Hoppá, hiszen most a varióm is ezt csipogja. Itt a láthatatlan
energiamező! Éles fordulóval sikerül is benne maradni. Látom, Bujti is látja, és
vadul tekerünk felfelé.


Vajon ezt az energiát ki küldte nekünk?


Talán Bassano kis templomában a karjában siklóernyőst és sárkányrepülőst tartó
Madonna segített nekünk.


Talán a Malac…


Ki tudja.


Innen már csak a lábamat melegen tartani volt nehéz. Bujtival végig emelkedve a
csipkés szegélyű sziklaoldalon, lassan belekóstoltunk a felettünk mennyezetet
alkotó felhősávba, és végigrepülve a 15 kilométeres gerinc lejtőoldalán a
felhőbe burkolózó csúcsot tisztelve megcsodáltuk a vonulat összes lábát és
dűznijét.


A vonulat végén, ahol a hegy magassága csökkenni kezd visszafordultunk és újra
felhőről felhőre, a beszívódást gondosan elkerülve visszavitorláztunk az első
kapaszkodási pontig.


Itt már vártak a többiek, majd velük közösen újra nekivágtam a huroknak. Most
Zsuzsi is végigrepült velünk és bár a Malac a zsebemben elégedetten röfögött, én
tudtam, hogy ez a női rekord, egy jó kis 30-as hurok, fotódokumentáció híján
újra csak a nem hivatalos női rekordok listáját fogja szaporítani.


A jó kis Malac. Most már megsimogathattam, mert a felhőalapon közlekedve nem
kellett túlságosan félnem a csukásoktól. Most jól jött kupolám felülterheltsége.
Vagy nyolcan vágtunk neki a lejtőzésnek egyáltalán nem tekinthető huroknak. A
felhő olyan fenyegetően sötétlett a vonulat fölött, még mindig takarva a
csúcsot, hogy most is azt a taktikát választottam, amit korábban: távolabb a
lejtőtől és messze másoktól. Amikor pedig túl közeli volt az alap, a világos
felé fordultam háttal a lejtőnek, és biztos ami biztos bekapcsoltam a GPS-t.


De nem volt gond. A csukások intenzívek és rövidek, szinte el sem fordul az
ernyő, magától oldódnak meg a rázás adta problémák. Jó kis Quix! Egyre jobban
szeretem.


Az első nap Balázs azt a feladatot adta nekünk, hogy emelkedjünk ki, szeljük át
a völgyet és forduljunk a tőlünk nyugatra lévő csúcs antennája fölött. Eleinte
hihetetlen volt, hogy egyáltalán fennmaradhatunk, de azután keserves és szűk
termik csipkedés után sikerült alapig tekerni, és abból elindulni, hogy
teljesítsem a lehetetlent. Akkor még nem tudtam, hogy ezen a héten nemcsak az
álom 3 órát, hanem a csodaszámba menő 5 órát is túlrepülöm majd. Elégnek tűnt
innen az antenna mögül elégedetten visszanézni, béna startjaimra gondolva


jelentős elégtétel, hogy itt vagyok a világ másik oldalán. Az olasz táj valahogy
más hangulatot áraszt. Talán a távolban, 50-60 kilométerre csillogó tenger
tükörfénye olyan varázsos, vagy ez a késő októberi napfény ad szokatlanul erős
lifteket, de lehet, hogy a hihetetlenül hosszú és magas déli vonulat barátságos
látványa kápráztat el.


Félre ne érts, imádok otthon repülni. Gyönyörűség átszelni az alföldet, és
elérni tavakat, folyókat, városokat, eljutni a Mecsek vonulatáig, vagy
átemelkedni a Bükk csodás, erdős lankáin. A magyarországi inverzióig emelkedni,
addig, ameddig a felszálló levegő újra melegedni nem kezd, lezárva ezzel a
továbbemelkedés esélyét, és onnan szétnézve kitekinteni a kristálytiszta mélykék
égbe, hihetetlen látvány.


Úgy látszik azonban, a repülés végtelen tárházát tartogatja az élményeknek,
ezért sem lehet azt abbahagyni. És itt, a tél előtti nyárban új látványok, új
társak és új feladatok vártak. Jó volt velük találkozni.


A Monte Grappa hurkot másodszor is végigrepülve már elmerevedett a lábam.
Visszaérve az első napi starthely fölé, emelésből emelésbe botlottam. Hát igen,
órák óta repülök, és bár fáradt nem vagyok, a sportcipőben lábam elmerevedett és
áthűlt. A kesztyűm sem erre van méretezve, ujjaim is fáznak. Fent lehetne
maradni, de többször is jelzem rádión, fázom, elindulok leszállni. Csakhogy
valahányszor kifelé indulok, bele-belebotlok egy-egy csipogó zónába, és nem
tudom megtenni, hogy ne próbálkozzak, meg tudok e teljes körön maradni benne.


Amint megvan a repülhető legnagyobb átlagemelés, megint a starthely fölött
találom magam, csakhogy ismét csak felhőalapon.


Végül meghallom, hogy nem vagyok egyedül alulöltözve. Zsuzsi is fázni kezd.
Elindulunk most már közösen a leszálló felé, de távol a hegytől is megcsippan az
emelést jelző hang. Nem bírunk magunkkal, most egy körön tekerünk felfelé. Hiába
hideg a hideg, valami belső energia fűt, húzza a féket, pörgeti az ernyőt.
Zsebemben szédül a Malac, a kis kabala, akinek sajna nincs startkönyve, hogy
elmondhatná, hány repülésben volt már társam, hány első jelző részese így az
overallomban utazva.


Zsuzsi alattam szédült pörgésbe kezd. Követem, és bolond ötlettel én is húzok
egy embereset. A varióm kiakad, én magam is meglepődök, a merülőspirál
hihetetlen erőhatásai mindig váratlan ijedelemmel töltenek el. A kivezetés nem
is túl szép, mert eltürelmetlenkedem. De jó, hogy Bence nem látta, mert amit ő
művelt azt oktatni lehet. A magyar csapat mellé helyezkedek, ügyelek, hogy szép
leszállással érjek földet, de mivel tudom, hogy elmerevedett lábam nem fog
megmozdulni, fenékre lebegtetek. A leszállóval szomszédos óvoda hangos ovációja
díjazza szokatlan mutatványomat.


Na Malac, mennyit repültünk? Varióm időmérője szerint 5 óra 24 perccel egyéni
időtartam rekordot repültem, amire eleinte nagyon büszke vagyok.


Minek is köszönhetem mindezt?


Tasi Gabi nélkül nem kezdtem volna el idén a siklóernyőzést. Az ő invitálása
Monte Carlóba, adta az első lökést. Majd most jött Rácz Balázs meghívása. Egy
kis Enairgy, ami mindehhez hozzásegített. Körülnézek, és a leszállóban a csapat
csomagol: a két ügyes salgótarjáni fiú, a jókezű Fellner Ati, a beülőtörő
Kézigabi, akinek merülőjét mindenki bírta, csak beülője fabetétje nem. Néhányan
már csak sörözgetnek és a halványodó napon bámészkodnak a leszállóban. Bujti is
jön fel újra, akivel nagyon jó együtt repülni, Gyula is pakol.


Azután gyorsan csomagolok én is, mert indul a következő felszállítás és nem
akarok lemaradni.


Bence hitetlenkedve néz:


- Te még repülni akarsz?

Nem merem megmondani Neki,
hogy nekem már elég lenne, de hát a Malac imádja…

 Rehák Bence –  Kistigris - nyugodj békében!