Névjegy: Feldmann Eszter

Eszter kézfogása bizalommal tölt el. Valahogy megnyugtató.
Határozottan beszél, ha nem tudnám, akkor is rájönnék, hogy oktató. A 100-as
bélyegző tulajdonosa.

Mike: Hogyan lépett az életedbe a repülés?

Eszter: Az Apukám nagyon szereti az extrém
sportokat, tőle tanultam előtte mindent, ami mozgással kapcsolatos, a fára
mászástól a vitorlázásig.

Egyszer a raftingolásból úgy jött haza, hogy Ő már
mindent kipróbált, csak a repülést van hátra. Ezért a következő karácsonyi
meglepetés egy siklóernyős tanfolyam volt Simonics Petinél. Nagyon lelkesen járt
a tanfolyamra, de aztán külföldre kellett mennie és abbahagyta. Én meg eljártam
helyette, hogy ne vesszen el a tanfolyam. 2000 májusát írtuk. Végül valahogy
odakerültem és elstartoltam, Peti meg fogta a fejét, hiszen a többiek már a
magas startot gyakorolták, nekem pedig szinte teljesen kimaradt a kupolázás, a
gyakorlás.

Mike: A tanfolyam után, merre „vitt a szél”?

Eszter: Nagyon hamar „el kellett” menni Szlovéniába,
utána meg Monacoba, mert gyorsan le akartam tenni a B-vizsgát. Sosem voltam az a
hajtós fajta, de a repülés hajtott. Persze aztán rá kellett jönnöm, hogy itt nem
lehet büntetlenül kapkodni, ennek egy bokatörés volt az ára.

Mike: Mára oktató lettél...

Eszter: Eredetileg a rettenetes nagy szám miatt
lettem oktató, így már nyugodtan beleszólhatok a más dolgába, már papírom van
róla. De az elmúlt három év alatt nagyon megszerettem az oktatást. Azt gondolom,
hogy csak azért tudok oktatni, mert az elején én elég „béna” voltam, és jól
emlékszem rá, hogy milyen kis trükkök segítségével jutottam előre mégis.   

Mike: Látom nagyon sok típusvizsgád van.

Eszeter: Repültem mindennel amit értem. Tanfolyamos
ernyőkkel, édesapám ernyőjével, kölcsön-ernyőkkel, saját ernyőm is volt három,
és végül a sok tandemernyő a képzésem során.     

Mike: Emlékezetes repülések?

Eszter: Nekem majdnem minden repülés emlékezetes
valamiről. Rengeteg élmény és kaland a hét év, a 300 óra repülés alatt, sok-sok
starthely, az utazások, és persze az emberek… sok jó ember, ezer sztori, még
több röhögés… nekem ezek összeolvadnak a repüléssel.

Mike: Negatív emlékek?

Eszter: Igazán nincs negatív emlék… Minden hibámból
igyekszem tanulni. A bokámat szoktam mutogatni a növendékeimnek. Jó példa arra,
hogy miért kell megtanulni rendesen startolni. Nem történt semmi komoly, csak
beleléptem egy lukba. Még a szalagok sem szakadtak el, de egy csontot vissza
kellett csavarozni. Két hónapot kellett kihagynom. Járni még nem tudtam
rendesen, de már mentem kupolázni.     

Mike: Versenyzés, távrepülés?

Eszter: Nem volt annyi időm, sem pedig anyagi
hátterem, hogy komoly versenyzésre gondolhattam volna. Jelentős távokat sem
repültem. A Velencei tóig jutottam el néhányszor, legelőször tandemmel, de
szerintem ez nem igazi táv. Mindig vonzott a távrepülés és szeretem is, de nem
vagyok egy őstehetség. A Dolomitokban voltam egyszer egy versenyen, ahol
megfestették nekem a „nagy kört”, az nagyon nagy élményt jelentett.
Belekóstoltam az acroba is, szeretem amikor nincs az ernyő a fejem felett. Aztán
megcsináltuk a Soft-landing-et, az első hazai acro-versenyt. Akkor tűnt fel a
Szasza, aki akkor 16 évesen, pár hónap repüléssel a háta mögött, hihetetlen
tehetséggel, nagyokat alakított. Megnéztem és tudtam, hogy ezt már nem tudom
behozni. Persze külön ernyő is kellett volna, meg rengeteg idő, és pénz, pénz,
pénz. De ha alkalom adódik, szívesen húzgálok a saját kedvemre.

Mike: Szóba került korábban a tandemezés…

Eszter: Elsősorban a bátyám miatt kezdtem el,
szerettem volna elvinni repülni. Megosztani az emberekkel a repülés élményét
óriási nagy érzés. Perec mondta évekkel ezelőtt, hogy a tandemrekordoknál még
van üres rubrika, csináljunk meg egyet-kettőt. Állítólag problémamentes, ideális
utas voltam. Annyira otthon éreztem magam, hogy többször elaludtam repülés
közben.

Mike: Utasként rengeteget lehet tanulni a levegőben.
Persze ha az utas is pilóta. Kiss István tanított egyszer így a lejtőzés és a
távrepülés fortélyaira. Sokszor eszembe jut… De most inkább Te mesélj! Utasból
pilóta lettél…

Eszter: A tandempilóták beszélgetése sokszor
kezdődik úgy, hogy „Na és téged eddig hányszor hánytak le?” Én kitaláltam, hogy
én leszek az, akit nem fognak lehányni. Mert szerintem nem elsősorban a testi
erőn vagy a pilótatudáson múlik a dolog, hanem utassal való kommunikáción, az
utas kezelésén. Hiszek ebben. Sikerült is bebizonyítanom, mert a majd’ 100
tandemrepülésem alatt nem hányt le, nem lett rosszul, vagy pánikolt be egyetlen
utasom sem.

Mike: Milyen érzéseket kelt benned a repülés?

Eszter: Én mindig nagyon meg tudok hatódni. Simán bőgök a
levegőben ha éppen nem kell nagyon fogni az ernyőt és van időm hátradőlni.
Elámulok, hogy „Hogy kerülök ide? Mennyire gyönyörű mindez! Én ezt biztos nem
érdemlem meg. De hiszen itt vagyok, tehát akkor mégis megérdemlem!” A tandem
erre még rátesz egy kicsit, mert ha nem jutna eszembe magamtól, akkor is
szólnak, hogy ez mennyire jó, menyire szép. Csillogó szemekkel néznek rám, és
úgy mosolyognak mint talán még soha. Mindegyikük angyalkát rajzol a hóba, vagy a
fűbe is, amibe érkeztünk. Ha van magasság azért leszállás előtt még húzok egy
spirált, azt szokták szeretni. De magamtól is eszembe jut, hogy egy ötkilós
rongydarabbal ezt meg tudom csinálni, hogy úgy lépek fel a levegőben, ahogy más
biciklizik.

Mike: Távlati terveid a repülésben?

Eszter: Nem vagyok egy mérnök típus, nem tervezek.
Az oktatás meg a tandem is csak úgy jöttek. Valószínűleg sokat fogok repülni
Svájcban, mert hamarosan többet leszek ott mint itthon. Szeptemberben lesz egy
hét Törökország, két hét Dolomitok, ami jelenleg az első számú kedvenc.

Három éve tanítom a siklóernyőzést, és valószínűleg ez lesz
az utolsó idényem. Legalábbis egyenlőre. De még az is lehet, hogy sikerül
Svájcban folytatnom.    

Azt szeretem még ebben a sportban, hogy nagyon őszinte. Aki
nem odavaló, vagy nem úgy fogja föl, ahogy kell, az hamar eltűnik. Az ember
saját magának sem tud hazudni, mert az hamar visszaüt. Az őszinteség és az
önismeret itt nagyon fontos.