Gondolatok...

Feküdtem a fűben. próbáltátok már? az idő múlást úgy mérni hogy az arcotokat a fűbe szorítjátok és agy fűszálhoz méritek a napkorongot. tegnap megint csodálatos vörös fénnyel vonult aludni. méltóságteljesen, lassan, nehogy valaki is megfutamodásnak vélje..
a fűszál meg sem rezdült előttem, kicsit sárga és semmitmondó volt, de a dolog amire használtam, felmagasztalta. Tényleg láthatóvá is vált, hogy átérzi a fontosságát hogy most Ő igen Ő mutatja meg nekem hogyan múlik el a nap…
persze nem ott kellett volna lennem, hanem kicsit magasabban, vagy 3-400 méteren, de a reptérparancsnok nem engedi meg hogy repüljünk hétvégén este 6 után.
Érdekes téma, majd egyszer gondolkodom rajta, hogyan lehet úgy repülni hogy láthatatlan legyek..
Hunyorogtam, mert még van ereje a lenyugvó napnak is.. addig szűkítettem a szemem, míg a szempilláimat is láttam, körülöttük a szivárványszínekre bomló fénnyel.
Felettem a rétisas rikoltott, és már zuhant is. Felkaptam a fejem, de csak annyira hogy érzékeljem a reptér melyik pontján következik be a halál.. mindig bekövetkezik. Gyilkolásra született. Pontos- kimért sohasem teszi csak úgy, hanem megszerzi.. élelemnek..
Porzott a reptérsarok ahol ez a csodálatos madár elérte a talajt. Azonnal szétterjesztette a szárnyát, jelezve, hogy a zsákmány a karmai közt van..
Sohasem téved, mindig pontos. Érthetetlen hogy bármely magasságból pont a talaj fölött megáll.. miért nem pattanik el?? Van mit tanulnunk tőle..
A pocok már biztosan nem él… hibázott.. nem volt elég gyors.. milyen egyszerű..
A tápláléklánc tökéletes.. nem is értem mi mit keresünk ezen a bolygón. Hogy mertük magunkat kivonni a biológiai láncolatból? Egyszerű szabályok. Aki gyenge, az táplálék lesz.
Visszateszem a fejem a fűbe. Kis fűszálam még mindig töretlenül nyújtózkodik. Biztosan nyújtózkodik, vagy akár még suttyomban nőtt is amíg a rétisasomat néztem. Csak ez lehetett mert a napból már csak centiméterek látszanak a horizont fölött.
Hallom hogy „repülő emberek” indulnak haza. A nap élményei felpumpálták az adrenalin-szintjüket. Tudom tapasztalatból hogy majd késő éjjel fog a normál érték alá csökkenni. Újra csend van. Az a hihetetlen csend amire a székelyek azt mondják „haééják nőni a füvet”. Hallgatom újdonsült barátomat azt a bizonyos fűszálat, de neki most nincs kedve velem kommunikálni. Majdnem haragszom rá. Én magasztaltam fel, a feladattal, és nem méltat arra hogy megossza velem a hangot ahogy nő. Érdekes perspektíva. Gyorsan hűlő levegő, homályosuló kontraszt, rám hulló sötétség.
Érzem hogy belenövök a földbe. Eggyé válok vele, már érzem ahogy a pockok az üregeikben családi vacsorát tartanak.
A hátamra fordulok. Magas az ég. A hold szint váltott. Eddig a napot bámultam, most így hanyatt a hold került a szemem elé. Csodálom. Neki is megvan a méltósága. Innét a sötét rétről jól láthatóak a felszíni képződményei. Árnyékok amik a kontrasztot erősítik. Perspektívát váltok. Behunyom a szemem, most a holdon fekszem és a Földet bámulom. Kékbolygó. A képzeletnek semmi nem szab határt. Lágy szellő éled végig simítja arcomat, úgy legyintve: hé!! Ébresztő! Ne álmodozz!!!
Újra a hold előttem. Megint résnyire húzom a szemem. Elképzelem ahogy lassan, szinte szabálytalanul lomhán a hátára fordítom a gépet valahol ott fenn, hogy a föld legyen a fejem alatt. Talán így, igen talán így láthatom egyszer hogy milyen a föld. Máris hallom az átesés jelző sípolását, máris érzem a mozdulatot a kezemben, a lábamban hogy minden helyre álljon. Lépek, csűrök, és a valóságra ébredek. A Föld. Illatokkal lep meg, a párát leheli ki éppen, és újabb élménnyel gazdagodok.
Kiáltanak felém, hogy hol vagyok. Nem láthatnak hogy ott fekszem. Kivárok, aztán hagyom romba dőlni a varázst. Feltápászkodok, és kisétálok a reptér szélére.
Vár az otthon. Milyen fájdalmas is : autó, aszfalt, betonházak, lift, 10. emelet, forróság. Levegőhiány. Légszomj.
Kell nekem még sok-sok álmodozás..
Kell az élet…

"Dexter" J.J.Happ