Gondolatok március 15. alkalmából

Kedves pilóta- és embertársaim!

Nem hagyományos ünnepi cikket szeretnék írni, vagy valamiféle történelemórát szeretnék tartani megemlékezésül. Mindannyian tudjuk, hogy 1848. március 15-ét ünnepeljük, ennek tiszteletére lesz hétfőn munkaszüneti nap, ezért osztom meg erről gondolataimat veletek ma is.

Számtalanszor hallottuk már hogyan győzött a forradalom, kik és miként vitték győzelemre a nemzet érzéseit. Azonban ha március 15-e pusztán egyszerű nemzeti győzelem lenne, csupán a magyarság egy dicső napja történelmi múltjából, ha nem lenne több mint a magyar történelem egyik legjelentősebb forradalmának kezdőnapja, akkor nem emlékeznénk rá úgy, mint legfontosabb ünnepünkre.

Ha az ünnep nem lakozik a bensőnkben, akkor csak képmutató vigyázz-állássá satnyul, s legbelül csak a perceket számláljuk, mikor lesz már vége, mikor folytathatjuk hétköznapi életünket.

Nem tudom, kinek mit jelenthet ez a nap. Talán van, aki nem azonosul annyira azokkal az ünneplőkkel, akik zsigereikben élik át ezt a napot. Ezernyolcszáznegyvennyolc óta 162 év telt el, az akkor élt emberekkel a maiak már nemigen találkozhattak, legendák élnek róla és a történelem meséli el krónikáját. Azóta 161 március 15-e múlt el sokféle emlékezéssel és megszámlálhatatlan rendezvénnyel. Mégis legtöbbünknek biztosan tudom, személyes ez a nap.

Március 15-e jelkép. Már Julius Caesarnak is azt jósolták: „Óvakodj március idusától…”. de az intés ellenére az uralkodó önhitt maradt és március 15-én a diktátort megölték.

Micsoda jelképe ez a magyar forradalom kezdetének is, amelynek egyik jelszavát Petőfi úgy fogalmazta meg: „Akasszátok fel a királyokat!…”

Kedves olvasóim!

Most szálljatok be mellém egy légi utazásra. Emlékezzetek a tanult Petőfi-sorokra: „Fölrepülök ekkor gondolatban, túl a földön felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe”.

Repüljetek fel velem ti is!

Ahogyan felszállunk, átrepülhetünk néhány év, akár a múlt évszázad felett is. Felemelkedünk a budai hegyek felett; alul a lombnélküli fák között már átsejlenek a hegyoldalon fehérlő hóvirágok. A hegygerinc felé közeledve kitárul előttünk a táj, a kanyargó Duna és a pesti síkság. Amint visszaúszunk az időben, a mai lakótelepek helyén mocsarakat vagy szántóföldeket látunk terpeszkedni. A tavaszi eső arcunkba permetez, de minket ez ne zavarjon…

Átsiklunk a Duna felett, és megláthatjuk a pesti oldalon a Nemzeti Múzeum lépcsőjét. Ott áll Petőfi, képzeletem szerint felemelt karral, a „Talpra magyar”-t szavalva.

Azonban ezt sohasem láthattuk, nem emlékezhetünk rá. De ha elképzeljük, látjuk, ahogyan a tömeg kalpagokat dobálva ujjong, nem is tudom, hallhatják-e egyáltalán, mit kiált Petőfi. Ahogyan lenézek mellőletek e képzelt, nyitott gépmadárról, nem látok darutollasokat, csak éljenző embereket. De erre én nem emlékezhetek.

Viszont ahogy körbenézek magam körül, arra emlékszem, hogy jó páran közülünk más aspektusban találkozhattunk március 15-tel. Néhányan közülünk, talán nem is kevesen olyan napokra emlékezhetünk, amikor a KISZ-alapszervezet feladata volt egész napos programot szervezni az iskolában. „Három tavaszt ünneplünk” jeligével el kellett vonni a figyelmet arról, hogy március idusán le szokták szúrni a zsarnokot, fel szokták akasztani a királyokat. Egyik osztálytársam nem jött be aznap. Tőle tudtam meg később - mert ő kiszökött a Múzeum-kertbe -, hogy lovas rendőrök kardlappal verték szét az összegyűlt csoportokat, akik Petőfi-verseket szavalva, magyar népdalokat énekelve vonultak fel, és később a Petőfi-szobornál a Március 15-e téren is bontották a rendet.

Kardlapokkal…

Hihetetlen, hiszen már nincsenek is lovas rendőrök, biztosan álmodott a fiú. Nem lehetett igaz, mert a rádióban szó sem esett erről, az újságok se írtak róla, legalábbis én nem olvastam ilyet. Valahogyan mégis olyan borús volt a hangulat. Otthon sem beszélgettünk arról, vajon miért nem lehetett pont március 15-én vasárnapi szabadság. Miért kellett még anyámnak is bemenni a gyárba, miért volt kötelező mindenkinek részt venni a központi ünnepségen…

De repüljünk tovább.

Egy kicsit közelebb húzom a botkormányt és most ott repülünk Petőfi születése 150. évfordulójának idejében. Ebben az évben március 15-én már szervezett, kirendelt tömeg ünnepelt. Ahogyan elrepülünk felettük, kalapok nem repkednek felfelé. Ha lejjebb merülünk, látunk a tömegben civil ruhás alakokat, akik jól láthatóan nem az ünnepi beszédre figyelnek, sokkal inkább figyelik az ünnepi beszédet figyelőket. Egész sokan vannak, többen, mint gondoltuk. Bár amennyire emlékszem, akkor én ezt sem tudtam. Érettségire készültem éppen, amikor a Petőfi-évforduló miatt a csapból is Petőfi folyt és ennek számunkra csak annyi volt az előnye, hogy tudhattuk, az érettségi irodalom-tétele Petőfiből lesz.

Még nem lehetett csak úgy nyugat felé utazni, de valahogy akkor ez engem még annál is kevésbé zavart, mint ma, amikor a határsávhoz közeledve még mindig kötelező leszállnom, vagy amikor a levegő biciklistáitól Európától elszigetelten még mindig hatósági repülő-orvosi vizsgát követel a hatóság.

Rémlett, mintha valamelyik osztálytársam mesélte volna, hogy odakint él valamelyik rokona, aki nem jöhet haza, mert disszidált, de egyszerű volt elhessegetni a gondolatot, bizonyára csinált valamit, azért kellett kinn maradnia. A magyar tanárnőm ugyan homályosan célozgatott valamiféle gondolati szabadságról, de én akkor úgy gondoltam az én gondolataim eléggé szabadok. Nekem akkoriban nem hiányzott a Szabad Európa, sem tér, sem rádióhullám formájában.

Ha visszarepülök a múltba, nem látom meg azt a távlatot, amit 1848-ban a márciusi ifjak megnyitottak. Pedig tanultunk róla, és tanították. Talán épp az volt a baj, hogy jól megtanították?

Vajon mi maradt meg számunkra a számtalanszor átfestett március 15-ék varázsából? Hiszen évekig éltünk úgy, hogy akik az önkényt kevésbé viselték el, azok nagyobb elnyomatást éltek meg. A március 15-ék gyakran már nem 1848 emlékei, hanem valamiféle internacionalista globalizáció kellékei voltak. A betiltott „Ha én zászló volnék…” dal helyett az Internacionálé szólt még a legnagyobb magyar ünnepen is, és Pilinszky helyett is inkább Heinét idéztük a magyar valóságról. Bár megmondom őszintén engem ez nem zavart. Büszkén szavaltam a német Heinétől: „Ha e szót hallom magyarok, szűknek érzem német zekémet…” és nem döbbentem meg, hogy az állománygyűlés elnöki asztalánál az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok parancsnoka ült a díszhelyen. Hiszen én nem emlékezhettem arra, amikor a felbőszült tömeg kiszabadította Táncsicsot, csak filmekben láttam, amelyeket aktualitásként ma is vetítenek. Már-már elhiszem, hogy az volt a valóság, amit sosem tudhatunk meg 1848. március 15-éről.

De hát akkor mi az, amit tudhatunk, mi az, ami miatt azt érezzük mindig, hogy március 15-e minden magyar szabadságharcnak része volt, annak is, ami korábban zajlott, annak is, ami csak később jött el? Mi az az érzés, amelyet nem devalválhatnak politikai jelszavak, amelyről a tavasz szellőjén repülve azt érezhetem: Március 15-e igazán  az én ünnepem is? Az, hogy most írhatok erről saját kis fórumunkon? De hiszen közöttetek is azt érezném, amit minden március 15-i ünnepen, akár én mondom ki, akár egy másik szónok, Petőfi szavaival vagy a sajátjával. Miért van fennkölt érzés bennem is és azt hiszem sokunkban, ezen a hétvégén?

Mert a szabadság iránti vágy nem csupán tanult emberi manipuláció. A fürgegyík, ha megfogod a farkát, inkább elveszíti, de továbbrohan. A róka, ha csapdába kerül, gyakran lerágja a lábát, csak hogy szabad maradhasson. A szabadság az élet közvetlen eleme. Ugyanúgy, ahogy a szerelem. Mindkettő a tavasz, az újjászületés szimbóluma.

Volt egyszer egy nap, amikor a tisztaság és az őszinteség legyőzhette a hatalom, a félelem és az elnyomás láncait. Tudjuk, hogy ez a nap jelzőzászló az emberiség történelmében. Hiszen akkor a világban sokan és sokféleképp közelítettek az újjászületés megfoghatatlan élményéhez. Kiáltványokat írtak, vagy pontokba szedték a követeléseiket - egyre megy. De akik mindezt véghezvitték, azok a mi eszméinket valósították meg ezen a napon.

Amit tehát ilyenkor ünnepelünk, az eszméink megvalósulásának misztériuma, bizonyítéka annak az illúziónak, hogy ha igazán akarjuk, kés és akasztófa nélkül is félre tudjuk állítani a zsarnokot. Hogy az igazán tiszta ügyek tisztán győzhetnek – ezt a még romlatlan fiatal lelkek mutatták meg 1848. március 15-én. És bár úgy gondolom, ezt azóta sokszor, sokan megpróbáltuk, egyéni és társadalmi méretekben is, valahogyan mégis erre a napra emlékezünk legszívesebben.

Március 15-ére.