70 km… Az lehet?

Még a női nemzetin jött az ötlet, hogy ha már az időjárás nem volt a
legkegyesebb velünk, akkor tarthatnánk egy pótnapot… Legyen vasárnap, és legyen
Eger. És lett. Guriga hõsies erõfeszítései sem voltak hiábavalóak a nõi „mezõny”
összekovácsolására, sokan összejöttünk aznap is (Külön köszönet a Magyar
Berciknek a kitüntetett figyelemért!)

Judittal és Rebekával királykisasszonyhoz
méltó bánásmódban részesültünk az odaúton (is). A legkedvesebb momentumom az
volt, amikor rövid pihenõ után – mert ragaszkodtak hozzá, hogy a hosszú úton
megálljunk kinyújtóztatni elgémberedett végtagjainkat – visszasétálva az
autóhoz, felfedeztem, hogy a kendõm, amit – meglehetõsen trehány módon – az
ablakba csíptettem a tûzõ nap ellen, most ott lógott mérnöki precizitással és
résmentesen odaigazítva…)

Egyértelmûen Egerre esett a választás, bár voltak
kétségeink, és az aznap reggeli, „kedvesen biztató” tartalmú sms, miszerint „Kis
buták. Nyikom adja ma.” akkor még csak erõsítette ezen kétségeimet…

Így hát ott voltunk, és mert nem adjuk alább, kiírtuk
magunknak az Eged-Nagykörû céltávot (72,6 km), mert ha már repülünk, akkor
repüljünk rekordot. Oh, ambícióból nincs hiány…

A starthelyen sem volt a legmeggyõzõbb a kép: délig
üldögéltünk a fák tövében, majd Ancsáék egyszercsak nagyon kitekertek… Erre
persze össznépi megmozdulás, majd perceken belül tarka felhõ kavargott a
leszálló fölött valahol, valami ordas 0.5-ben… Hatalmas önbizalomtól vezérelve
én is jól elástam a pulóverem a beülõben, mondván, a leszállóig ugyan nem fogok
megfagyni, ellenben igen melegem lesz… Elstartoltam, beszálltam én is a
keringõbe. Közel 45 percen keresztül küzdöttünk, ezzel horribilis +500 m-t
sikerült összekaparnunk, közben többször átkiabálgattunk egymásnak, induljunk-e,
vagy nem érdemes?

Aztán Rebeka és Era egyszercsak elindultak, csapódtam
gyorsan én is. Pár méterrel voltunk 1000 m felett... Az elsõ 10 km-en még
egyenként számoltam a kilométereket, utána azért könyörögtem, csak repüljem túl
az egyetlen korábbi – 17 km-es – távomat... Amíg együtt mentünk, mindenki
kivette a részét a festésbõl, felváltva mozdultunk rá a másik emelésére, sajna
Era már nem érte el azt a két traktort, akik a nagykönyv egyik fejezetére
hivatkozva küldték szívélyes, kb. 1.5m/s-os üdvözletüket. Aztán, nagy bánatomra,
Rebekát is elvesztettem Füzesabonynál, így kinéztem magamnak a legközelebbi
felhõt, ami közelebbrõl megnézve nagy népszerûségnek örvendett: legalább 5-6
vihornya kavargott alatta. Innentõl felhõrõl felhõre táncoltam, csupa fárasztó
0.5-1.5-es emelésben. Idõnként valahol oldalt, vagy a hátam mögött feltûnt egy
ernyõ, olyankor mindig megörültem, de aztán hamar szem elõl is tévesztettem az
ismeretlen útitársat. 30 km után már kezdtem elégedett lenni életem második
távjával; még ott sem gondoltam, hogy sokkal tovább jutok, de a gps szerint a
célig hátralevõ km-ek csak fogytak és fogytak.. A Tisza-tónál, majdnem
felhõalapon üldögélve, nem bírtam tovább, elõkotortam a fényképezõgépem az
oldalzsebbõl, közben várva, ahogy a pántja a zseb teljes tartalmát magával
rántja majd, biztos, ami biztos, a telefonommal kezdve.

Katt a képre!

Komótosan tekertem a gyenge emeléseket, hangosan elismerve
az ötlet nagyszerûségét, amikor néha eszembe jutott fordulót váltani, és
rájönni, hogy az addigi ismeretlen kényelmetlenség a derekam elgémberedésébõl
származott.

Közben észrevétlenül fogytak a kilométerek, egészen addig,
hogy már látni véltem Nagykörût a Tisza túloldalán. Kicsivel több, mint 3 órája
repültem már, az emelések egyre gyengébbek lettek, volt, hogy tekerés közben
egyesével számoltam a varióval a nyert métereket... Ekkor végre összetalálkoztam
az ismeretlen útitárssal, akirõl nekem változatlanul ötletem nem volt ki lehet,
ellenben mint késõbb kiderült, Polyák Gyula viszont jó esélyt adott rá, hogy ez
a srác a piros ernyõvel az egri klubból keveredhetett ide. Kb. 4 km-re voltam a
céltól, amikor úgy ítéltem meg, ezzel a fél körön fogott 0.3-mal már többet
vesztek, mint nyerek, látszott, hogy a Tiszát már nem fogom onnan átütni, így
maradt a végsiklás az innensõ oldalon, egészen Tiszabõ túlsó végéig. Naiv
elképzelés volt, hogy kellõ távolságban vagyok a falutól ahhoz, hogy még mielõtt
bárki odaérne, összedobjam a cuccom… Fél perc sem kellett hozzá, és mintha a
földbõl nõttek volna ki, máris 40-en kérdezgettek, miért szálltam le ide, és
akkor most mi is lesz velem, ha már így „elrontottam” valamit. Az ernyõm aznap
produkált teljesítményének semmibevételével volt egyenlõ az a módszer(telenség),
ahogy kapkodósan összecsomagoltam, és mire a mûvelet végére értem, hirtelen
feltûnt, hogy a helybéli gyerekek olyan ismerõsen nõi holmikban pompáznak
szétszórva a tömegben.. Az egyiken például mintha pont ugyanolyan szandál lett
volna, mint ami az én beülõmben utazott idáig. A szülei pedig láthatóan a jövõre
gondolva legalább 4 számmal nagyobbat vettek neki... Ugyanez volt a helyzet a
mellette álló sráccal és rózsaszín pulóverével is... Diplomáciai tevékenységem
legalább annyira hatékony volt, mint ahogy lerázás helyett mindig 40-42 °C-ig
rázom fel a lázmérõt, most a „kérem”-mel is pont így sikerült további
tartozékaim elkommunizálására buzdítanom õket. Így végül egyszerûen elkaptam az
egyik vihogó kissrác bokáját, és levettem a lábáról a szandálomat. Hasonló
módszerrel begyûjtöttem a többi ruhadarabot is, majd mint egy kiskutya követtem
az egyetlen embert, aki felajánlotta, hogy kivisz engem a fegyverneki
benzinkútig, ahol egy óra - minden elérhetõ ismerõssel való - lelkes
telefonálgatás után összeszedtek Gurigáék. Majd Polyák Gyulát is - aki célba
ért! -, és Urbányi Ancsát is, akit már órák óta õrzött egy helyi család a
sötétben Kiskörén, a város szélén.

Gyula az autóban azt mondta, taktikai hiba volt, hogy nem
maradtam ott vele tekerni az utolsó termiket… Hát… Õszintén szólva azt hiszem,
taktikának is valami igen kezdetleges formájával rendelkeztem…

Guriga megkérdezte, emlékszem-e, mit mondtam tavasszal
Szlovéniában. Nos, mint kiderült, arra a kirohanásomra gondolt, amikor a Krvavec
elõtti leszállóban álldogálva keserûen kijelentettem, nekem ezt abba kellene
hagynom, annyira nem megy. Aztán egész egyszerûen lecseréltem a szárnyam, és
furcsa módon vele a hozzáállásom is.

Az egészben az esett a legjobban, hogy annyian gratuláltak
az elkövetkezõ napokban telefonon és levélben, hogy teljesen elérzékenyültem..
Igazán köszönöm mindenkinek, aki velem örült! Zsuzsi, tudom, hogy Te is, annak
ellenére, hogy már az autótokból is kitiltottál bosszúból… :-)

Jól sikerült ez a pótnap, minden lány nagyon szépet repült,
és nyugodtan ki merem jelenteni, ez még csak a kezdet!

És aznap Nyikom annyira nem adta…

Boros Réka