Bertók Attila, a világbajnok

Ezt két hónappal az események után írom. Ennek ellenére még
mindig nem hiszem el, hogy ez az egész valóban megtörtént velem. Ez volt a
nyolcadik próbálkozásom világbajnokságon. Eleinte inkább csak résztvettem, a
részvétel kedvéért. Az első szintén az USA-ban volt 1993-ban , a híres Owens
Valley-ben.

2005-ben Hay-ben éreztem először, hogy lehet valami nyerési esélyem,
amikor 6. lettem.

Tavaly kimentem Big Spring-be hogy megnézzem a helyet és
sikerült az elő VB-t megnyerni. Logikus okát nem láttam, hogy ezt miért ne
lehetne megismételni, de a VB az mindig valami más. Mindenki tudja, hogy ez csak
egy másik verseny, de mindenki ezt akarja megnyerni mert ezen van ott mindenki
aki számít, és a világbajnok nevére emlékeznek az emberek még évek múlva is.

Természetesen a babona azt mondta, hogy aki az elő meccset
megnyeri, az nem nyeri meg az igazit, de én nem vagyok babonás. Viszont ezt
mindenki emlegette nekem, gondolom azért, hogy megnyugodjak…

Eredetileg el akartam menni egy kicsit Zapatába, hogy
megpróbálkozzak egy két rekorddal bemelegítés képpen, de Texasban  gyakorlatilag
a verseny kezdete előttig esett az eső egy hónapig, ami ezt meghiúsította.
Minden esetre egy kicsit legalább repülni akartam mivel január óta gyakorlatilag
nem voltam a levegőben, így aztán két héttel a VB előtt elmenten Los Angeles-be,
hogy felvegyem a repülőmet és keressek valami lehetőséget. A gépemet
természetesen elvesztette a szállító vállalat, így aztán egy hétig Kraig barátom
élvezhette a társaságomat, mialatt a Los Angeles melletti hegyekről repkedtünk
majdnem minden nap. Nagyon kellemes volt az ottlét, legalább rendesen kipihentem
magma. Mivel ő a helyi Moyes-ember, ezért gép mindig volt, de én legszívesebben
a sajátomat hangolgattam volna.

Egy hét múlva, amikor már kezdtem egy kicsit ideges lenni,
kiderült, hogy megvan a repcsi, mi több már ott van egy hete a raktárban, csak
nem vették észre.  Ezeknek a szállítós cégeknek tényleg nincs egy szemernyi
agyuk sem.

A végén azért örültem, hogy indulhatok. Egy napot még
elvesztegettem autószerzéssel, de este elindultam, hogy felszedjem Chris Jones
barátomat Midlandben és elmenjünk Leakey-be egy kis helyi versenyre, ami
dél-Texasban van. Ezt persze egy nap alatt kellett lebonyolítani, kb. 1800 km
Midlandig, aztán még vagy 500. A végén már nagy rózsaszín elefántokat láttam a
fáradságtól, de oda kellett érnem. Maga a hely nagyon jó volt, de csak
kisebbeket repültünk és inkább ez csak egy kis összejövetel volt nem pedig
komoly verseny, de bemelegítésnek éppen jó volt. A franciák meg a brazilok
persze már ott fenték magukat. Annyi kaland volt a dologban, hogy segítettem
Bill Moyesnak átrepülni a vontató gépeket San Antonio-ból Leakey-be, onnan meg
Big Spring-be. Ez kb 600 km motorral repülés volt, de legalább körülnézhettem
alaposan. Ha választhatok: inkább repülök bármivel, csak autózni ne kelljen. Ez
mindig kalandos, mert meg kell állni tankolni itt-ott a pusztában, ugyanis a
tartalékot a gépre felkötözve visszük, aztán beöntjük, ahol sikerül. A táj
nagyon zöldes színű volt a megszokott szürkéhez képest. Tényleg sok volt az eső.
Innen már lehetett tudni, hogy ez nem a szokásos Texas-i repkedés lesz, amit
tavaly tapasztaltunk.

A két edzőnap eseménytelenül zajlott, kisebb helyi
repüléseket csináltunk a szembeszélbe, hogy könnyebb legyen hazaérni.
Berendezkedtem a szálláson, ami egy nagy motel volt. Egy szobában egyedül,
pontosan ahogy akartam. Általában mindig van szobatársam, de most elhatároztam,
hogy egyedül leszek. Ezt már tavaly eldöntöttem, bár így többe került, viszont
feltétlen nyugalmat akartam. Így aztán esténként nyugodtan töprenghettem, hogy
mi ment jól vagy rosszul. Feri is megérkezett közben, de a gépe nem. Szerencsére
estére az is meglett, így neki is megvolt mindene a repüléshez.

A második edzőnap után este volt a nyitóünnepség. A
nagyérdeműt gyakorlatilag mi magunk, a versenyzők alkottuk, de azért jól éreztük
magunkat. Este csapatvezetői eligazítás volt a szokásos vitatkozással, viszont
Davis Straub jó vezetőnek bizonyult, és jól kezében tartotta a dolgokat.
Megvallom, kellemesen csalódtam benne.

Még annyit, hogy a feladatkijelölő bizottságnak is tagja
lettem a Gerolf-fal meg Mario Alonzi-val együtt, ami egy kis extra terhelést
jelentett, de nem bántam, mert nem szeretem a rövid feladatokat…

Később nagy party volt a motelben, ahol szinte mindenki
lakott. Itt lehetett fogadni arra, hogy ki fog nyerni egyéniben és csapatban.
Nekem nem sok esélyt adtak, de a Jonny-nak (Jonny Durand jr.) annál többet. A
csapatok közül az angolokat senki sem vette meg, ehhez képest jól megnyerték a
meccset csapatban.

Eljött az első nap. 143 km. Se túl hosszú, se túl rövid. A
magam részéről alig vártam, hogy elstartoljak. A VB-k első napján mindig
mindenki átlagon felül ideges, így aztán a problémákat kerülendő, szépen, relaxáltan emelkedtem ki viszonylag kevés küzdelemmel. Sikerült egy elég jó
startot nyomni. Az első siklás után megállapítottam, hogy reggel
géptuningolással fog kezdődni a nap, mivel nagyon nem siklottam jól. Ezt azzal
próbáltam kompenzálni, hogy előre mentem keresni egy erősebb emelést, amit nem
találtam meg. Siklottam tovább, de kezdett nagyon rossz kedvem lenni, mert
elkezdtem érezni azt a rohadt meleget a föld fölött vagy 250 méteren, amiből az
ember tudja, hogy nemsokára nyitjuk a cipzárt. Valami harmat gyenge emelésben
kezdtem el forogni, de csak sodródtam inkább, miközben nagyon-nagyon rossz
kedvem volt. Valami nagy kínlódva feljebb kerültem, miközben letettem a szent
esküt magamban arra, hogy a türelmetlenkedést ettől a pillanattól fogva
elfelejtem. Embereket ekkor leginkább kilométerekkel előttem és fölöttem láttam,
de legalább most már volt valami esélyem. Ahogy siklottam, láttam, hogy nem
nagyon mozdul senki de nem is emelkedik. Ekkor szépen egy szintre emelkedtem az
emberekkel, de elég nyilvánvaló volt, hogy nem érdemes ott az időt pazarolni. Az
is igaz, hogy nem volt napfény a földön, csak kilométerekkel tovább egy
kisváros, Wilson mellett, amit ráadásul barna szántóföldek vettek körül. Ekkorra
már visszatért belém a harci kedv és elindultam, mialatt a többiek még köröztek
egy kicsit. Biztos voltam benne, hogy menni kell, mivel azt gyanítottam, hogy
sokan lehetnek előttem. Ahogy siklottam a napsütés felé erősen meresztgettem a
nyakamat, hátha látok valakit, de nem. Ekkor kezdtem felfogni, hogy
tulajdonképpen én lehetek a legelső, főleg ha ott lesz a termik, amit vártam a
barna földektől. Legnagyobb meglepetésemre egy kb. hármasba sikerült
beleakasztani. Széles vigyorral konstatáltam, hogy mindenki, mint az őrült jön
be alám az emelésbe. A GPS-re nézve láttam, hogy innen gyakorlatilag be lehet
fejezni a feladatot. Sajnos a termik kifújt az aznapi szokásos csúcsmagasságon,
de volt egy olyan érzésem, hogy talán elveszthettem, mert annyival erősebb volt
a napi átlagnál. Gyorsan visszamentem, de aki addigra kiemelkedett benne az sem
emelkedett tovább. Más választás nem lévén, irány a cél. A visszafordulósdinak
köszönhetően ugyan elöl voltam, de nem sokkal, viszont innen nyerni akartam a
napot. A GPS-szel az elutazásom előtt szórakoztam, és valahogy sikerült valamit
elrontani a magasság kompenzálással, így aztán a célmagasság 500 méterrel a föld
alá volt beállítva. Tényleg nagyon laposnak tűnt a pálya a célig, na de ennyire…
A végén sikerült nyerni a siklást, ezzel a napot is. Nem akartam elhinni. A
tömeges beérkezésnek köszönhetően egy-két pont különbség volt az emberek között.

Feri nagyon jót ment, különösen, ha figyelembe vesszük,
hogy nem éppen a legegyszerűbb napon voltunk túl. Példaképpen megemlítem, hogy a
teljes brazil csapat megfogta a padlót, ami fölöttébb szokatlan.

Másnap reggel az eligazításon átvettem a napnyerésért járó
szalmakalapot. A gépemen állítottam egy kicsit, ezen a napon már úgy ment, ahogy
kellett. A napi győzelmemnek nem tulajdonítottam különleges jelentőséget, mert
tudtam, mekkora szerencsém volt azzal, hogy nem rohadtam le a táv felénél. De
legalább jobban aludtam.

Ezen, a második napon 185 km-t tűztünk ki egy
fordulóponttal, hogy ne legyen túl egyszerű az élet. A meteor gyenge időt
jósolt, ezért nem kísérleteztünk visszatérő feladattal, inkább egy kis oldalszél
és maga a hossz nehezítette a dolgot. Mint később kiderült: kicsit jobban is,
mint ahogy azt eredetileg akartuk. A startom tűrhető volt, viszont a
fordulópontnál eléggé lekerültem. Miután visszakecmeregtem valami normális
magasságba, elkezdtem a küzdelmet a nem gyenge oldalszéllel, és próbáltam
magasan tartózkodni. Volt egy pár ember körülöttem, de sajnos az egyik angol
kivételével mind azt várta, hogy mikor indulunk el a termikből, ahelyett hogy
segítettek volna keresni a következőt. Ez így ment sok-sok termiken keresztül és
persze mindig én kerültem a legalacsonyabbra. Aztán amikor az emelés biztos
volt, akkor szépen megérkezett mindenki, velem egy szintben. Talán ennek
köszönhető, hogy az utolsó előtti termiket a nem-nagyon segítőkész csoportom nem
merte otthagyni, mert kezdett későre járni. Nekem viszont az volt az érzésem,
hogy a következő emelés erősebb lesz, csak meg kell találni. Ehhez kellett egy
hosszút siklani, viszont tényleg jó emelést találtam. Ennek egyenes folyománya
volt, hogy jelentős volt a magasság különbség, mire a fiúk odaértek. Mit ne
mondjak, ez igen jó érzés volt pont a végsiklás előtt. De hát ebből áll a
versenyzés. Létrehozni a különbséget, aztán tartani vagy növelni végig. Szóval
ezt a napot is megnyertem, viszont ma teljesen megérdemelten. Gerolf és
Reisinger megpróbálkoztak hátulsó pár előre fusst játszani, de nem jött be nekik
a dolog. Gerolf és Robert ugyan gyorsabb volt, de mivel 20 perccel később
indultak ezért én kaptam több pontot.

3. nap. 169 km. Egyenes vonal, közepesen nehézre tervezzük
a dolgot, mivel tegnap kicsit elfáradt mindenki a négy óra körüli feladattól.
Átvettem a második szalmakalapot is az eligazításon és bátorkodtam megjegyezni,
hogy a félméteres emelést szabad otthagyni, ha egyébként 2 – 2.5 az átlag. Ja,
és szét is lehet egy kicsit terülni siklás közben és nem kell feltétlenül egy
sorban menni, mint libák. Ezután elmentünk repülni. Ez valahogy így zajlott
aznap:

A start után húzzuk, mint a bolond a Reisingerrel. Valahogy
nincsen ott a termik, mint ahogy azt mi gondoltuk. Idegesen keresgélünk vagy
400-500 méteren. A jobb oldalon látok valakit forgolódni elég messze. Elhitetem
magammal, hogy ott jobb. El is megyek, de sikerül a nagy semmit megfogni. Ez egy
nagyon felelőtlen mozdulat volt, de bizakodom, bár nagyon alacsonyan vagyok és
nem is sejtem, hogy még sokáig rajtam lesz a búvárfelszerelés . Az emelés persze
az istennek sincs ott, ahol szeretném. Már nagyon régóta lent vagyok, meg
aggódok is. Először az időveszteség miatt, majd pedig a talaj közelsége miatt.
Konstatálom is magamban, hogy a mai nap örülhetek, ha beérek és kapok 700
pontot. Ez lenne a jobbik eset, de az esélyeimnek ezzel lőttek is. A GPS-re
nézve látom, hogy nagyon sok kilometer van még hátra, vagy 120, a többiek
viszont máris nagyon elől vannak. Be kell látnom, hogy ma teljes magány lesz a
sorsom, ráadásul nincs egy felhő sem az égen. Aztán elhitetem magammal, hogy ma
örömrepülés van és azt gyakorolom, hogy nem forgok a termik tetején a gyenge
emelésben, hanem megyek keresni azonnal egy erősebbet. Nem mintha ezt amúgy nem
tudnám, de nehéz helyzetek után néha túl konzervatív vagyok. Amint ezt így már
jó ideje csinálom és sokáig nem látok senkit, egyszer csak megint észreveszek 
egy csoport gépet. Viszont azt is észreveszem, hogy a gépek inkább csak
köröznek, de nem sokat siklanak. Közeledtem is, bár lassan, de én legalább 10
km-rel jobbra vagyok a kurzuson. Ekkor mégiscsak eszembe jut, hogy ha ez még így
megy 40-50 km-t, akkor már alig leszek lemaradva. A céltól úgy 30 km-re fogtam
egy 3 körüli emelést, ami nagyon meghaladta a napi átlagot. Ezzel gyakorlatilag
megint elöl voltam, de még kellett egy fél termik a beérkezéshez. A vezető boly
valószínűleg ekkor vett észre, de már késő volt. Ekkor már a végsikláson voltam,
és arra gondoltam, hogy most valami hihetetlen dolog történik velem –éppen a
harmadik napot nyerem zsinórban! A célvonal-keresztezésnél az öklömet ráztam,
meg kiabáltam örömömben, ami egyébként nem szokásom. A boly 2 perccel utánam
kezdett megérkezni.

El sem hiszem, hogy mi történt ma. Lassan összepakolok.
Eközben odajött hozzám Gary Osoba, aki csak úgy kedvtelésből elrepült a célba
magángépével. Sokat segít nekünk, ilyen precíz meteort még nem hallottam
reggelente, nagyon tudja, hogy mit csinál. Mondja, hogy hármunkat visszavisz Big
Spring-be, ha sietünk. Mondanom sem kell, hogy nem kell túl sok biztatás. Inkább
40 perc repülés, mint 3 óra kocsikázás! Alex Ploner, Robert és én vagyunk a
szerencsés utasok.


Katt a képre!

4. nap. Átveszem a harmadik szalmakalapot is. Elmondom,
hogy a tegnapi repülés volt életem legemlékezetesebb versenyfeladata. Ekkor már
van némi előnyöm, nem sok, főleg nem, ha Gerolf Heinrichs és Robert Reisinger
van a nyomomban. Egy ilyen mezőnyben nagyon gyorsan tud fordulni a helyzet.
Nagyon azon vagyok, hogy azért ne forduljon.

Ezen a napon 149 km a feladat. A meteor egy kicsit
melléfog, állat jó idő lesz. Tipikus jó idős repülés, élvezzük a nagy
emeléseket. Végül is 4. leszek ezen a napon. David Seib nyeri a napot. Kezd
belém költözni a versenyláz, de csak egy kicsit. Ez leginkább abban mutatkozik
meg, hogy elkezdem nézni, ki hány ponttal van mögöttem. Elkezdem elhinni, hogy
most éppen vezetek egy VB-t, már a negyedik napja.

5. nap. Az idő jónak tűnik, ki is írjuk a sárkányrepülés
történetének leghosszabb feladatát.

285(!) km Clovis-ba, ami Új-Mexikóban van. Ekkorát a mezőny
nagy része még soha nem repült, sokan lefényképeztetik magukat a
feladattáblával. Alonzi pedig panaszkodik, hogy ez egy siklóernyős feladat. Nem
értünk vele egyet. Az alapvető ok, hogy másnap pihenőnap lesz, tehát ma lehet az
emlékezetes feladatot kitűzni. Mondom is Marionak, hogy szerintem ez nem egy túl
rövid feladat...

El is kezdjük, senki nem akar várakozni. Egy ekkora távon
sok minden történhet. Az eleje a dolognak nem tűnik nagyon biztatónak, Lamesáig
még kételkedek is egy kicsit a befejezhetőséget illetően, ezután viszont a nagy
távolság ellenére szinte eseménytelen lesz a repülés. Nagy emelések, gyors
siklások újra meg újra. De persze élvezzük az igazi Texas-i időjárást, elvégre
ezért jöttünk ide. Aztán közel 4 és fél óra után meg is érkezünk a célba –
hatvanan egy órán belül. Alonzi nyeri a feladatot - ironikusan.  Azt hiszem nem
fog reggel panaszkodni. 350 km-t nyugodtan ki lehetett volna tűzni, de azért így
is szép ez a mai nap. Az eredményem nem túl fényes, csak 14. erre a napra,
viszont tartom az első helyemet. Viszont Robert szemmel láthatóan elkezdett
nagyon belejönni a repülésbe. Eddig nem nagyon láttam, ma viszont egész nap,
aztán egy kicsivel jobbat is ment.

A következő nap pihenőnap. Teljesen ostoba módon, a
szabályok szerint. Ezt valahogy mindig így csináljuk. Az időjárás tökéletes,
festménybe illő szép kumuluszok, szél semmi. Na mindegy.

6. versenynap. Ma van egy kis időjárás-változás, kínlódunk
is a feladat kitűzésével, mivel nagyon gyenge lesz az idő. Inkább ma lenne a
pihenőnap...

A végén megegyezünk egy 165 km-es, két fordulópontosban. A
napsütés hullámokban vonul a talajon, közte nagy leárnyékolt területekkel. Fúj a
szél, de nem onnan, ahonnan kellene. A második fordulópont előttig eljutunk
valahogy, de aztán ott a hatalmas árnyék. Egy-két merész ember belemegy, le is
száll. Eközben mi küzdünk, egyre keservesebben várva az árnyék elmúlását.
Mondanom sem kell, hogy ezalatt fogy a magasság. A végén elkezd előjönni a nap.
Vagy 400-ról besiklok egy-két köröző ember alá. Nekem nincs semmi, de most
nagyon kéne valami, akármi, csak öt centi. Nem, egy centi. Lemerülök 200 m – re.
Tudom, hogy mindjárt leszállok, de mintha valami rugdosna. Alattam tömeges
leszállások. Fordulok, talán ha negyedkör az emelésben. Inkább odaképzeltem az
emelést, nagyon gyengus. Úgy feszítek, hogy a hevederem vagy tíz centivel
hosszabb lesz. Nem akarom feladni, valaminek kell itt lenni. Este, amikor
megnéztem a tracklogomat, életem leghosszabb alacsonyan kínlódását látom rajta.
Kb. 20 perc 200 és 250 m között, mialatt 50 kört csináltam. A végén beerősödött
az emelés 1-1,5 m-re és 1200 méterről meg tudtam csinálni a fordulópontot, majd
leszálltam. Ez a nap is emlékezetes maradt. A napot Dan Vyhnalik nyerte. Célba
nem ért senki.

7. nap. Megyünk Hobbs-ba, ami Új-Mexikóban van. 171 km.
Hogy a légtér-problémákat elkerüljük, beiktatunk egy fordulópontot, nem sokkal a
cél előtt. Csak egy GPS koordináta, manapság nem kell már útkereszteződéseket
meg ilyesmit keresgélni. Ekkor még nem sejtem, hogy ennek még jelentősége lesz.
Az elmúlt két napban már egyébként nem nagyon szóltam bele a feladatkitűzésbe,
mivel vezető pozícióban voltam. Az időjárás-előrejelzés szerint ez lesz a
verseny utolsó napja. Ennek megfelelően áll hozzá mindenki. Reisinger mondta
korábban, hogy ezen a VB-n minden lesz, csak második nem, mert az már ugye volt
többször is. Ennek megfelelően is repült. A nap elég közepesen kezdődött, nem
volt rossz a startom, de jó sem. 99 pont előnnyel indultam, de az időjárás
lényegesen jobb lett, mint az előrejelzés, így a feladat inkább a rövidebb
kategóriába kezdett beletartozni... Ilyenkor nagyon számít, milyen gyors az
ember, egy pár percen sokat lehet bukni vagy nyerni. Szóval, visszatérve a
feladatra... Robertnek elég jó volt a startja, látom is magam előtt magasabban.
Elég sokan vagyunk egymás hegyén-hátán, de aztán egy szép emelésben jó helyzetbe
kerülünk. Két kisebb emelkedés után  egy körön vagyok Roberttel. Látom, hogy ez
bosszantja. Ekkor elkezdi húzni, mint a félbolond, vele együtt én is. Tudom,
hogy most nem bánná, hogy valahol máshol lennék, ne így a félpályánál vele
együtt. Ekkor mondom magamnak, hogy csak így tovább, ha ez így fog menni, akkor
talán ma minden rendben is lesz. Robert elmegy egy kicsit balra, én meg találok
egy emelést. Nézem, ahogy siklik tovább. Nyilván most akar egyet kockáztatni,
hogy talál egy jobb termiket. Nézem, ahogy elmerül. Valahogy az az érzésem, hogy
most milyen jól megy minden, szinte tökéletesen... amikor észreveszem, hogy a
GPS-em kijelzője nem változik semmit, úgymond befagyott. Ez nem zavar, mivel azt
gondolom, hogy kiemelkedés után kikapcsolás – bekapcsolás aztán minden ok lesz.
A hideg verejték csak akkor öntött el, amikor rájöttem, hogy ez nem megy, az
elemeket ki kell venni és ismét berakni ahhoz hogy újra induljon a műszer. Az
elem az én kis műszertartómban természetesen a legnehezebben elérhető alkatrész,
mindent ki kell belőle venni ehhez. Nehéz leírni, mit éreztem, amikor erre
rájöttem. Valami olyat, amit akkor érez az ember, amikor egy szép álomból
felébresztik, mondjuk a katonaságnál. Arra gondoltam először, hogy van egy
tartalék GPS-em felkötve a kereszttartóra, de az néha kikapcsol és ezt csak a
leszálláskor tudom meg. A másik probléma, hogy a beiktatott fordulópont az csak
egy koordináta, tehát nem tudom, hogy mikor vagyok ott (de jó lenne egy szép
falusi templomtorony, ami ugye itt nincs). Tehát valakit követnem kell, hogy
szektorban legyek. Na most ezen a bizonyos napon nem éppen követésre voltam
hangolva, ugyanis a VB cím volt a tét. Eldöntöm, hogy lassítok egy kicsit,
ugyanis jönnek mögöttem, és velük emelkedek a következő emelésben. Nem hagy
nyugodni a gondolat, hogy esetleg a tartalék GPS nem is működik, és így fogom a
VB-t elveszíteni. Valamit tennem kell, mert ezt nem hagyhatom ennyiben. Eközben
a GPS bután bámul rám megmerevedett kijelzővel már vagy fél órája és persze most
nem kapcsol ki magától ahogy néha szokott. Na, ez lett a „tökéletes” napból.
Nincs mese, ki kell vennem az elemet. Siklok teljesen beváltva, elvégre nem
maradhatok le. Elkezdem a műveletet. Kesztyűimet leveszem, begyűröm őket a előre
a hevederbe. Elkezdem letekerni a hatos anyát, ami a variómat tartja, majd
kiakasztom a kábelt, ami a GPS-szel köti össze. Közben vigyázok, hogy le ne
ejtsem a variót. Ez most tényleg elrontaná teljesen a napomat. Beteszem a
vállheveder alá, megpróbálom nem betörni a kijelzőjét.  Most jön a neheze.
Kicsúsztatom a GPS-t, majd visszafogok a kormányrúdra immáron GPS-szel a
kezemben. Na most... Kinyitom az elemtartó fedelét és az egyik elem rögtön ki is
akar esni, de visszazárom, ezzel a lényeg meg is van. Na most az egész művelet
visszafelé.  Sikerül visszaraknom mindent. Ekkor már össze-vissza megyek,
szerintem a mögöttem jövő azt gondolja, hogy egy idiótát követ. Bekapcsolom a
GPS-t, hurrá, működik megint. Na de hol van a Reisinger? Meglátok valakit magunk
előtt, jó magasan, semmi kétség. Előtör belőlem ékes magyar nyelvünk egy-két
ritkábban használt kifejezése, majd visszanyerem a koncentráló képességemet. Még
kell egy emelés, mi meg merülünk. Ez meg itt van előttem magasan. Megállunk egy
gyenge emelésben, miközben állat idő van körülöttünk. Nem hiszem el, hogy most
is nekem kell megkeresni az erősebb emelést. Hál’ Istennek, megtalálom, de
legszívesebben már mennék is, mivel látom, hogy ketten-hárman már végsiklanak.
Még egy kör, még egy, gyerünk! lehet, hogy ezzel a plusz körrel bukom az egész
meccset. Majd szétesik a Litespeed, úgy húzom szegénynek. Látom, hogy valaki már
leszállt, de nekem még legalább vagy két perc kell, hogy odaérjek. Végre lent
vagyok. Nem mosolygok, csak bambulok, nem tudom hogy mi lesz az eredmény. A
tartalék GPS egyébként működött. A napot Robert nyeri. Én 3 és fél perccel
lassúbb vagyok. Az az érzésem, hogy ez nagyon necces lesz. Este tudom meg, hogy
16 pont előnyöm maradt. Na ez nem valami sok.

Másnap trópusi eső, elmegyünk kirándulni. Már többen
gratulálnának, de én csak mondom, hogy holnap is nap lesz és volt már ilyen eső
után másnap jó idő.

Aztán eljött az utolsó nap is. Reggel még szemerkélő esőben
megyünk ki feladatot kitűzni, bár most már tényleg csak dísznek vagyok ott, nem
szólok semmit. Végül is Alonzi meg Gerolf a Davis Straubbal együtt eldönti, hogy
ma nem lesz nap. A meteor is rosszat mond. Az eligazításon senki sem tiltakozik
a VB azonnali befejezése ellen, persze én a legkevésbé. Fel se fogom, hogy én
vagyok az új világbajnok.

Meg kell jegyezzem, hogy ezután kb. egy órával szépen
kisütött a nap és szép kumuluszokkal lett tele az ég. Valahogy mégsem bánta
senki, hogy ma nem kell repülni.

Szerencsére aznap estére tették a díjátadást, igy aztán nem
ment haza senki.

Csapatban az angolok remekeltek, nagyon boldogok voltak.
Olyannyira, hogy reggel az egyik a szemeteskonténerben ébredt fel, mert valahogy
este eltévedt. Második a francia, harmadik az osztrák csapat lett. A labancok
nem voltak nagyon boldogok, mivel papírforma szerint az ő csapatuk volt a
legesélyesebb, de ugyebár ebben a sportban a papírforma néha nagyon nem jön be.

Egyéniben pedig ez volt az én nagy napom. Az első tíz
kapott FAI-diplomát. Amikor felléptem a dobogóra, olyan érzésem volt, hogy
valahova megérkeztem. Igaz, hogy az utazás jóval hosszabb volt, mint gondoltam,
de ez a pillanat kárpótolt azokért a repülésekért is, amelyek nem sikerültek
olyan jól. Mivel a sportunknak magyar világbajnoka még nem volt, ezért a
győzelem duplán édes volt. A Moyes-ék is nagyon örülhettek, mivel 1995 óta nem
volt Moyes-os világbajnok, igaz addigra Tomas Suchanek zsinórban nyert hármat
is. Mivel Robert Reisinger lett a második és Gerolf Heinrichs a harmadik. Ez azt
jelentette, hogy Moyes-pilóta volt az első három helyen. Gerolf ennek nagyon
örült, mivel ő a főkonstruktőr, de tudom hogy leginkább a helyemen szeretett
volna állni a Roberttel együtt. Robert egy kicsit el volt kenődve, de nem volt
miért, mert nagyon jól repült. Igaz, őt Manfred tartotta „edzésben” évekig, és
elhiszem, hogy elege volt már a második helyekből.

Feri a 64. helyet szerezte meg a végén. Láttam, hogy kicsit
jobbra számított, de mondtam neki, hogy ebben a mezőnyben, egy olyan helyen,
ahol még eddig nem is repült, ez nem rossz.

Itt köszönöm meg mindazt az anyagi és erkölcsi támogatást,
amit kaptunk, és nemcsak erre a versenyre. Guriga most is, mint mindig megtette
a tőle telhetőt, és kiharcolta a támogatást. Így a nevezési díjra és a
vontatásra nem volt gond. A Malévnek ezúton köszönjük meg a segítséget.
Nagylelkűen az egész magyar csapat szállítását vállalták, gépestől együtt.

Kár, hogy végül csak kettőnkből állt a csapat. Remélem a
következő VB-n, Laragne-ban más lesz a helyzet.

Repüljetek nagyokat !

Attila